13.rész

"Mélyen bele voltam merülve gondolataimba, így mikor hozzám szólt, ijedten felkaptam a fejem. Hirtelen ért a kérdése, nem is tudtam rá válaszolni. Idegesen tördelni kezdtem a kezemet, majd megpróbáltam mosolyogni.
-Majd elmondom miért siettem, de most szeretném hogyha csak az éneklésre koncentrálnál.-néztem rá egy pillanatra, majd újra az utat kezdtem el figyelni. Pár perc kocsikázás után leparkoltunk egy hatalmas épület előtt. Nagyot nyelve kiszálltam a kocsiból. Rajtunk kívül még rengetegen vártak a meghallgatásra. Már kezdtem úgy érezni, hogy én jobban izgulok mint Jonghyun. Mellé siettem, majd belekaroltam egyik kezébe.
-Nyugi, úgy is sikerülni fog!-mondtam biztatóan, majd kinyitottam a hatalmas ajtót."

"Eléggé piszkálta a csőröm, hogy ilyen titokzatos módon válaszolt. Borzasztóan kíváncsi lettem, de nem firtattam tovább a dolgot. Igaza volt, most nem vonhatja el semmi a figyelmemet. A gyomrom már idegesen remegett, mikor megálltunk a lemezkiadó robosztus épülete előtt. Még jó, hogy ilyen biztató egyéniséggel áldott meg a sors, mint SoHee.
-Nyugi, úgyis sikerülni fog!-karolt belém.
Nagyot nyeltem, mikor beléptünk az ajtón és megláttuk azt a rengeteg embert, akik mind a meghallgatásra jelentkeztek. Kaptam sorszámot, majd elfoglaltunk két széket, amik a folyosó mentén voltak kihelyezve a vendégeknek. Míg arra vártam, hogy az én számomat mondják, folyamatosan SoHee kezét fogtam, aki persze végig biztatott.
-Negyvenkettes!-kiáltották ki az előttünk lévő nyitott teremből a számom. Láttam, hogy az előttünk lévő srác leszegett fejjel jön ki. Akkor biztosan rögtön a produkció után megmondják az eredményt. Mielőtt felálltam volna SoHee adott egy apró puszit az arcomra. Nagyot sóhajtottam és lassan feltápászkodtam a székről, majd beléptem a terembe. Hárman ültek bent egy íróasztal mögött, előttük csak az üres tér volt. Kiálltam oda és bemutatkoztam, majd kérésükre elkezdtem a dalt. Éneklés közben megpróbáltam felidézni azt, mikor SoHee-vel karaoke-zni voltunk, s úgy énekeltem most a dalt, mint akkor. A kis "zsűri" teljesen le volt taglózva, mire befejeztem. Azt mondták, még sosem hallottak senkit ilyen jól énekelni és természetesen azonnal bejelentették, hogy fel vagyok véve. A szerződés megkötését holnapra tettük. Mélyen meghajolva köszöntem el és kiléptem az ajtón. Próbáltam nem vigyorogni."

"Biztatóan adtam egy puszit Jonghyun arcára, majd idegesen várakozni kezdtem. Pár perc múlva hallottam egy erőteljes, magabiztos hangot abból a teremből ahová bement. Páran rajtam kívül felkapták a fejüket. Hiába volt hangszigetelt a terem, még így is lehetett hallani gyönyörű hangját. Büszkén elmosolyodtam. Tudtam hogy fel fogják venni. Hamarosan nyílt az ajtó mire azonnal felpattantam.
-Na?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Hatalmas vigyor terült el az arcán, mire felnevettem és odaszaladtam hozzá.
-Tudtam, tudtam!-szorongattam, majd szemeibe néztem.
-Tudtam hogy sikerül!-halkultam el, majd nyomtam egy puszit a szájára és elengedtem.
***
Még mindig nem mondtam el Jonghyunnak. Egyszerűen nem bírtam, hiszen olyan boldog hogy felvették. És már eltelt egy hét. Éppen hozzá indultam volna hogy elmondjam neki, mikor anyám megállított.
-Most hívtak telefonon.-kezdte, de tekintetéből semmit nem tudtam leolvasni.
-Előrébb hozták az indulásod időpontját...Holnapután indulnod kell.-fejezte be mondatát. Nem akartam elhinni hogy egy hét múlva már nem leszek itt. Fogtam magam és anyámat faképnél hagyva úgy ahogy voltam, rohanni kezdtem. Még a kabátomat sem vettem fel.
-Beszélnünk kell...Mindjárt ott leszek nálatok...-írtam gyorsan egy SMS-t Jonghyunnak, de már könnyeimmel küszködtem. Kb. 10 perc múlva már ott álltam házuk előtt. Ahogy kinyílt az ajtó és megpillantottam arcát már nem bírtam tovább, sírva dőltem a kerítésnek."

"Először el sem hittem hogy felvettek. Mintha egy mesébe csöppentem volna és egy jótündérnek köszönhetően jó irányba terelődött az életem. Ezt csakis SoHee-nek köszönhetem. Ha ő nem lenne, akkor még mindig biokémiát tanulhatnék, és valószínűleg állatorvosként végeztem volna. De ezt a pár napot ki kell bírnom még az iskolapadban, aztán végre elkezdődik. Épp a szobámban ücsörögtem a számítógép előtt, amikor megéreztem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. Gyorsan előkaptam és elolvastam az SMS-t. Elég zaklatott volt és rövid, amitől rendest megrémültem. Lefutottam a nappaliba és az ablak elé álltam, hogy mikor jön. Nem értettem mi lehet ilyen sürgős, ezért voltam megijedve. Pár perc múlva meg is láttam őt a ház előtt. Kirontottam az ajtón és azonnal a kapuhoz szaladtam. Ahogy kijutottam rajta, magamhoz szorítottam a síró lányt. Még kabát sem volt rajtam, haját összefújta a szél és így a pulóverén keresztül is éreztem, hogy át van fázva. Gyorsan bevezettem őt a házba és leültem a kanapéra, majd a dohányzóasztal aljából kivettem egy pokrócot, amit a hátára terítettem.
-Mi a baj?-karoltam át vállát."

"Megpróbáltam lenyugodni és mindent elmesélni neki. Vettem egy mély levegőt, majd körülnéztem. Észre sem vettem hogy behozott a nappaliba.
-Sajnálom hogy nem mondtam el hamarabb...-kezdtem, de a sírás miatt hangom megremegett. Képtelen voltam rá nézni, így a földet kezdtem el bámulni és úgy folytattam.
-Holnapután külföldre kell utaznom, a tanulás miatt. És nagyon úgy tűnik hogy 1 évnél hamarabb nem jövök vissza. Nem akartam elmondani, mert azt szerettem volna hogyha csak az éneklésre koncentrálnál...Engem is váratlanul ért hogy ilyen hamar megyek, mert még elvileg lett volna 2 hetem. Sajnálom.-szipogtam szomorúan, majd gyorsan átöleltem, de szemeibe nem tudtam belenézni. Olyan igazságtalannak éreztem ezt a helyzetet. Végre megismertem őt, de most muszáj itt hagynom mindent, és ki tudja mikor tudok újra hazajönni."

"Teljesen ledermedtem, ahogy elmondta mi nyomasztja. Hogy elutazik, s hogy egy évig színét sem fogom látni. És ezt még csak most mondta el, mikor már rég tudta. Kibontakoztam öleléséből és járkálni kezdtem. Dühösen lépkedtem és a padlót kezdtem el fixírozni, mert egyszerűen nem tudtam rá pillantani.
-Te egyenesen hülyének nézel?-kérdeztem továbbra is a padlót bámulva.-Miért nem tudtad ezt nekem előbb elmondani? Én azt hittem, bízol bennem..."

"Szavai teljesen megleptek, még levegőt is elfelejtettem venni.
-Hát nem érted, hogy a te érdekedben nem mondtam el? Nem akartalak még ezzel is zavarni, tudtam hogy teljesen az éneklésre kell koncentrálnod! És úgy is az elkövetkezendő pár évben gyakornok leszel, úgy se lesz rám időd. Nem tehetek róla, muszáj elutaznom, de látom nem érted meg!-keltem ki magamból. Szavaim eleinte még kétségbeesettnek hangzottak, de a végén már a düh beszélt belőlem. Nem tudtam ránézni, ideges voltam. Pár perc múlva fogtam magam és gyors léptekkel otthagytam Jonghyunt. Nem fordultam vissza, bár lehet hogy most láttam őt utoljára ebben az évben. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, de már az sem érdekelt. Lehet hogy nagyon fog hiányozni, de az is lehet hogy elfelejtem őt. Nem, az kizárt...Egy ilyen embert nem fogok elfelejteni, akárhány év teljen is el, de szavai  most megbántottak."

"Meg sem tudtam szólalni, miután elrebegte mondandóját. Szívem mélyén éreztem, hogy igaza van, de nagyon dühös voltam rá. Másrészt hülyén éreztem magam, hogy egy ilyen dolgon veszek vele össze. De én megígértem, hogy mindig szakítok rá időt, erre ő elutazik. Nem akartam már válaszolni. Ha önző lennék akkor most térden állva könyörögtem volna neki, hogy bocsásson meg és maradjon itt velem, de tudtam, hogy ez nagy lehetőség neki. Nem akarhatom, hogy örökre itt maradjon velem, miközben nekem beindul a karrierem. Jobb neki, ha elmegy. Míg csendben gondolkodtam ezen, meghallottam, hogy kinyílik az ajtó, majd becsapódik SoHee után. Nem tudtam megmozdulni. Utána kellett volna szaladnom, de képtelen voltam rá. Szörnyű volt látni a könnyeket a szemében, s az még szörnyűbb volt, hogy nem vigasztalhatom meg. Leültem a kanapéra, s arcomat a tenyerembe temettem. Sírtam. Utoljára talán gyerekkoromban sírhattam, s most nagyon hosszú idő után erősen könnyezni kezdtem. Jobb lesz így, hogy ő elmegy és elfelejt engem. De azt hiszem, hogy ezt én sosem fogom elfelejteni. Őt nem lehet csak úgy pótolni."