5.rész

"Nyomott egy puszit a homlokomra, mire kirázott a hideg. Utolsó mondatára nem tudtam mit válaszolni, ezért nyeltem egy nagyot. Pár másodpercig csak csendben ültem majd végre megszólaltam:
-Úgy tűntem mint aki haragszik?-kérdeztem szerény mosollyal az arcomon. Kabátomat piszkáltam és csak néha-néha néztem fel, akkor is csak azért, hogy tudjam hol vagyunk. Mikor jött a nagy kanyar, belekapaszkodtam az ülésbe, de mivel nem ültem elég biztosan, elkezdtem csúszni."

"-Nem tudom...-vontam meg a vállam nevetve.-Sajnos túl hamar elsiettem ahhoz, hogy lássam a reakciód. Zavarban volt és ez mindig különös ragyogást kölcsönzött az arcának. Ahogy a kanyarba értünk mindketten elkezdtünk csúszni. Mindkét karommal megkapaszkodtam az első ülésben, de mivel éreztem hogy ő is csúszik, egyik kezemet elkaptam a derekára és őt is megtartottam. Izmaim megfeszültek, majdnem sikerült mindkettőnknek kicsúsznia.
-Megvagy?-néztem rá, miután elhagytuk a kanyart és egyenes útra tértünk."

"Akárhogy próbáltam magam tartani, akkor is csak csúsztam. Egyik kezével elkapott, és erősen tartott. Karján megfeszültek izmai, amitől még férfiasabbnak tűnt. Ahogy az egyenes útra tértünk, lassan eltávolodott és visszaült a helyére.
-Megvagy?-kérdezte, mire csak bólintottam egy aprót. Felsóhajtottam ahogy megláttam a buszmegállót. Nem mentem el hazáig, hanem inkább itt leszálltam, mert azonnal megyek az orvoshoz. Nehezen feltápászkodtam, majd ránéztem.
-Akkor elkísérsz?-néztem rá reménykedve."

"Megkönnyebbültem mikor bólintott. Lassan odaértünk a megállóhoz, s ő felállt. Kár, hogy ilyen hamar elértünk idáig. Még úgy maradtam volna. Kérdésére el kellett mosolyodnom, ahogy azokkal a reménykedő szemekkel nézett rám.
-Nem hagyom, hogy egyedül menj!-álltam fel én is helyemről. Segítettem neki leszállni is, sőt még táskáját és elvettem, én vittem helyette. Egyik karját átvettem nyakamon, hogy tudjon támaszkodni."

"Nagyon kedves volt tőle hogy segített. Lassan és csendben bicegtünk a forgalmas utcán. Mérges voltam magamra, hogy ennyire siettem. Pár percen belül megérkeztünk a rendelőhöz. A szokásos nagy tömeg fogadott minket. Leültem egy székre és vártam hogy sorra kerüljek.
-Köszönöm.-mondtam Jonghyunnak amint leült mellém.
-Sajnálom hogy elrontottam a délutánodat!-húztam el a számat, majd bokámra pillantottam. Sóhajtottam egy nagyot közben ujjaimat tördeltem.
-Utálom az orvosokat...-mormogtam az orrom alatt idegesen."

"Végig segítettem neki a járásban, míg az orvosi rendelőhöz nem értünk. Míg ő leült én felakasztottam kabátjainkat a fogasra, aztán mellé csusszantam. Hangja bocsánatkérően csengett.
-Óó dehogy rontottad el! Hisz attól lett varázslatos, hogy veled lehetek!-mosolyogtam rá. Körbenéztem a váróteremben. Még legalább öten voltak előttünk. Felsóhajtottam, amit vele együtt tettem. Felnevettem.
-Utálom az orvosokat....-mormogta.
-Hogyhogy?-néztem rá kérdőn."

"Bókja egy pár másodpercig elfeledtette velem hogy miért is vagyunk itt. Elmosolyodtam, de amikor felsóhajtottam megéreztem a jellegzetes orvosi rendelő szagot, mire elfintorodtam. Idegesen morogni kezdtem, mire visszakérdezett.
-Csak egyszerűen utálom őket. Mikor jönnek feléd azzal a rosszindulatú arckifejezéssel, és beetetik neked hogy nem fog fájni, minden rendben lesz, és közben együttérzés nélkül nyomják csontig a tűt a kezedbe, nem valami kellemes érzés.-tört ki belőlem. Szerintem meglepődhetett hirtelen idegességemen, mire vettem egy mély levegőt és higgadtan megszólaltam.
-Bocsi, csak ideges vagyok....és egy kicsit félek is.-mondtam szemébe nézve, majd fejemet tenyerembe temetve, csukott szemmel próbáltam nyugtatni magamat. Arra kaptam fel a fejemet, hogy kijön az utolsó ember, és én következem. Felpattantam és elbicegtem az ajtóig, de egy pillanatra megálltam és hátra fordultam. Már a puszta jelenléte is adott valamennyi magabiztosságot. Elmosolyodtam, majd beléptem az ajtón. Amint megpillantottam az orvosokat egy pillanatra lefagytam, de nyeltem egy nagyot és odasétáltam hozzájuk. Belekezdett a szokásos beszédébe, én meg készségesen válaszoltam kérdéseire. Egyre jobban kezdtem félni ahogy lassan levette cipőmet és a zoknimat. Egy darabig csak nézegette, majd megfogta bokámat és mozgatni kezdte. Felordítottam a fájdalomtól, és összeszorított szemekkel vártam hogy vége legyen. Azt kívántam bárcsak itt lenne most ő mellettem és biztatóan fogná a kezem."

"Meglepődtem kirohanásán, de valahogy meg tudtam érteni. Én se szerettem az orvosokat, sőt kiskoromtól kezdve egyenesen rettegtem tőlük. Bátorítólag megsimogattam a hátát mielőtt felállt és bement a vizsgálóba. Egy darabig rendesen ültem, vártam mikor jön ki. De mikor meghallottam hangos kiáltását, azonnal felpattantam és kopogás nélkül a vizsgálóba rontottam.
-Minden rendben?-lépdeltem közelebb aggódva hozzá. Az orvos úgy nézett rám, mintha egy ufó lépett volna be az ajtón, arca felháborodást tükrözött. De nem érdekelt. Én csak az ő arcát láttam, amin megkönnyebbülés suhant át, mikor beléptem. Megfogtam a kezét."