1.rész

"Unottan hallgattam a tanár monoton hangját. Nagyokat sóhajtottam és az ablak felé fordultam. Az egész várost beborította a tejfehér köd. Visszafordultam a tábla felé és bambultam tovább. Talán már félálomban lehettem, mikor megszólalt az életmentő csengő. Minden fáradtságom eltűnt, mikor felpattantam, és kifelé siettem az osztályból...."

"Mély álmomból a csengő és a többiek zajongása ébresztett fel. Remek, már vége is ennek az órának. Üres füzetemre pillantottam, majd a táblára, ami viszont tele volt írva. Majd valakiről leírom...-csuktam be  a füzetemet, és a többiek után indultam. Ahogy lassan, kótyagosan kifordultam a teremből, valaki belém ütközött. Bár elég álmos voltam, mégis észrevettem, hogy valamivel fiatalabb nálam a lány.
-Héé! Hova ilyen sietős?-vontam fel a szemöldököm."

"Már megint nem figyeltem. Gondolataimba voltam merülve, így néha megszűnik körülöttem minden. Most is ez történt. Azzal voltam elfoglalva, hogy kiszámoljam, hány szabad percem van még a buszom indulásáig. Gondolataimból egy felsőbb-éves zökkentett ki. Illetve az, hogy teljes erőmből neki mentem.
-Bocsánat!- hajoltam meg gyorsan előtte. Meg voltam szeppenve, tudtam mikre képesek az idősebbek, ha felhúzzák az agyukat.-Héé! Hova ilyen sietős?-kérdezte tőlem felvont szemöldökkel. Nyeltem egy nagyot, majd a folyosó vége felé mutattam.-Csak megy a buszom!-hadartam, majd tettem egy lépést az ajtó felé."

"Mikor rám nézett gondolkodóba estem. Hogy a csudába nem vettem még észre ezt a csinos lányt? Az a megszeppent arc és azok a szemek... Már nem is bántam, hogy belém ütközött. Miután bocsánatot kért, és megemlítette, hogy megy a busza, leesett hogy nekem is sietnem kéne.
-Csak nem a délivel mész?-bukott ki belőlem a kérdés."

"Meglepett a kérdése. Nem erre a válaszra számítottam, így csak halkan ezt feleltem:-De.-néztem rá. Belenéztem a szemébe. Olyan sötét és titokzatos. Elmerültem tekintetében, és el is felejtettem, hogy nekem már indulnom kéne. Megköszörültem a torkomat, és lehajtottam a fejem. Nem bírtam tovább a szemeibe nézni, úgy éreztem, mintha bele látna a fejembe. Hogy tereljem a gondolataim, megnéztem a telefonomon az időt. Ő minden mozdulatomat követte szemével. Vett egy nagy levegőt, majd csípőjére helyezte kezeit. Izmai megfeszültek a karján, mire nyelnem kellett egy nagyot."

"Ahogy szemei közrefogták tekintetem, szinte megszűnt a külvilág. El kellett mosolyodnom, olyan édes arcot vágott. Zavarban volt. Ez onnan is látszódott, hogy elővette a telefonját, és megnézte az időt. Kezei finoman remegtek. Egy ideig elidőztem rajtuk, majd pulóveremet a vállamra dobva szólaltam meg.
-Remek, mert én is!-mondtam vigyorogva, mire a lány újra rám nézett azokkal a szép szemeivel. 
-Jonghyun vagyok!-nyújtottam felé a kezem kissé meghajolva."

"Elbizonytalanodva fogtam meg a kezét. Milyen finom és puha....-mondtam magamban. Ahogy rám vigyorgott, nekem is mosolyognom kellett. Megigazítottam vállamon a táskát, majd jelentőségteljesen rá néztem, hogy indulnunk kéne. Szemeibe még mindig nem mertem belenézni, ezért pólóját és arca többi részét figyeltem. Olyan esetlennek éreztem magam mellette, ezért kihúztam magam és magabiztosan megkérdeztem:
-Akkor indulhatunk?-mosolyogtam rá kedvesen. Nem tudom mennyi ideig tudom magam tartani előtte, mert már a jelenlététől is az egekbe szökik a pulzusom."

"Mikor megfogta a kezemet, megértettem a fizikatanár pár órával ezelőtti magyarázatát az elektromos kisülésről. Szinte szikrázott a levegő körülöttünk, s most már nem csak ő mutatott gyengeséget; már engem is kirázott a hideg. Minden egyes mozdulatát figyeltem, szemeimet nem tudtam róla levenni. Hangja zökkentett ki álmodozásomból. Édesen kihúzta magát, mosolygott, de szemembe nem nézett.
-Persze!-mondtam határozottan és ugyanabban a pillanatban indultunk meg együtt az ajtó felé. Néha-néha szemem sarkából rápillantottam és titokban méricskéltem gyönyörű telt ajkait, az arcát, és gyönyörű hosszú haját."

"És bekövetkezett az, amitől féltem. A kínos csend. A folyosón csak lépteink zaját lehetett hallani. Már nyitottam volna ki az iskola hatalmas ajtaját, mikor megállított és pár lépéssel arrébb tolt. Kezei helyén bizseregni kezdett felkarom. Minden bátorságom elszállt, amit 2 perccel ez előtt szereztem. Csak álltam, és vártam mit fog csinálni. Elém lépett, majd illedelmesen kinyitotta nekem az ajtót. Elmosolyodtam, majd köszönetképp biccentettem egyet, és elindultam. A szívem egyre jobban verdesett ahogy közeledtem felé. Ahogy elhaladtam mellette, akaratlanul is ráharaptam alsó ajkamra, mert vállaink összeértek. Láttam, hogy hatalmas nagy szemeivel arcomat fürkészi."

"Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem remegett meg a gyomrom, mikor egymáshoz értünk. Mégis úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Magabiztos arcot vágtam, hogy Ő ne sejtsen meg semmit.
Nyomában én is kiléptem az ajtón és mint árnyéka úgy lépdeltem mellette.
-Hogy lehet az, hogy még sosem vettem észre egy ilyen csinos lányt ebben az iskolában? - kérdeztem egy sármos mosolyt villantva felé - Legfőképp azért nem értem, mert ugyanazzal a busszal járunk...áh, most nagyon szégyenlem magam!-nevettem. Nagyon aranyos volt, így hogy alsó ajkát beharapva, fülig pirult. Pont az én esetem. Bár fiatalabb nálam, ez még nem jelenthet dolgot. No, de van-e barátja?"