6.rész

"Mintha meghallotta volna gondolatomat, berontott az ajtón és megfogta a kezem.
-Minden rendben?-kérdezte aggódva. Az orvos nem szólt semmit, de arcán látni lehetett az idegességet. Egy pillanatra Jonghyunra pillantott, majd vissza lábamra.
-Nyugi, kibírom.-feleltem egy kis hatásszünet után. Amint az orvos újból kínozni kezdett, összeszorítottam szemeimet, majd erősen megragadtam Jonghyun kezét. Hamarosan enyhült a fájdalom, majd elmúlt. Az orvos végre elengedte a lábamat. Kezeim szorítása enyhült, de nem engedtem el Jonghyun kezét. Mikor az orvos bejelentette hogy rándulás, elhúztam a számat. Jonghyunra pillantottam, mintha tőlem várnám a megoldást, hogy hogyan gyógyulna meg hamarabb a lábam."

"Láttam a megkönnyebbülést az arcán, mikor megfogtam a kezét. Bíztatóan rámosolyogtam és másik kezemmel megsimogattam hátát. Keze szorítása nagyon erős volt, nem is értettem hogy férhet el ennyi erő egy ilyen szerény lányban mint ő. Egy pillanatra sem engedtem el a kezét. Rándulás...Mikor bejelentette az orvos kicsit megkönnyebbültem. Még jó, hogy nem lett komolyabb baja. Rám nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, biztos a reakciómat várta. Sokszor volt rándulásom, nem egyszer elég komoly, így már jól tudtam mit kell tenni.
-Borogatni kell és pihentetni.-suttogtam halkan. Ekkor az orvos is elismételte amit én mondtam."

"Hallottam hogy Jonghyun suttogni kezd mellettem. Mikor meghallottam hogy az orvos is ugyan ezt mondja, halványan elmosolyodtam. Úgy tűnik ő már túl van egy-két ilyen sérülésen.
-Köszönöm.-biccentettem az orvosnak, majd Jonghyun segítségével kibicegtem a rendelőből.
-Köszönöm hogy segítettél!-mosolyodtam el, közben a kabátomért nyúltam.
-Úgy tűnik hogy pár napig nem tudok menni suliba, ha ez nem enyhül.-néztem rá szomorúan."

"Végre kijutottunk a rendelőből, szegényt még mindig támasztanom kellett. A fogasnál megelőztem mikor nyúlt a kabátjáért, előbb leemeltem, s felsegítettem rá.
-Nem kell semmit köszönnöd!-mosolyogtam rá vissza.
-Kár hogy így történt a dolog...De most az a lényeg, hogy meggyógyulj!-mondtam, miközben kinyitottam neki az ajtót. Akkor gondolkodtam csak el rajta, hogy hogyan fog ő hazajutni. Én csak pár háztömbnyire lakok innen, ő pedig több buszmegállónyira. Nem hagyhatom, hogy ennyit gyalogoljon.
-Mi arrafelé lakunk.-mutattam balra a kereszteződésnél.-Csak két háztömb. Mit szólnál, ha most hozzánk mennénk először, aztán hazavinnélek kocsival?-ajánlottam fel."

"Hiába mondta hogy nem kell semmit köszönnöm, mégis úgy éreztem valahogy meg kell hálálnom sok segítségét. Főleg mikor felajánlotta, hogy hazavinne kocsival. Nem akartam terhére lenni, így gondolkodóba estem. Örülnék ha hazavinne, mert nem tudom hogyan jutnék haza ilyen lábbal.
-Ha nem gond neked, akkor legyen.-feleltem szerényen. Közelebb hajoltam hozzá, majd egy puszit nyomtam puha arcára hálám jeléül.
-Köszönöm.-suttogtam mosolyogva."

"Izgatottan vártam válaszát ajánlatomra. Nagyon reméltem hogy elfogadja, hisz úgy szerettem volna tenni érte valamit, és ez volt a legkevesebb. Válasza nagyon boldoggá tett, s mikor köszönetképp megpuszilta arcom, kirázott a hideg.
-Köszönöm!-suttogta.
-Már túl sokszor megköszönted!-nevettem-De egyáltalán nem bánom!-azzal nagy bátorságot véve ajkaira tapadtam, s ezúttal hosszabban csókoltam meg, mint reggel."

"Meglepődtem mikor közeledni kezdett és megcsókolt. Most sokkal hosszabban és érzékibben mint reggel. Gyomrom megremegett és pulzusom az egekbe szökött. Már a fájdalmat sem éreztem lábamban. Mivel magasabb nálam, ezért lábujjhegyre álltam és óvatosan nyaka köré fontam kezeimet. Nem akartam elengedni, így még közelebb húztam magamhoz. Már sajnáltam hogy nem mehetek iskolába pár napig. Hamarosan lazítottam kezeim szorításán, majd lassan elváltam tőle. Arcom még mindig nagyon közel volt övéhez, így minden apró részletét megfigyeltem. Olyan tökéletesnek tűnt, főleg gyönyörű szemei."

"Abban a pillanatban mindent tökéletesnek láttam. Már egyáltalán nem érdekelt, hogy ellógtam az utolsó óráimról. Csak az volt a fontos, hogy vele lehessek. Csodálatosan csókolt. S mikor karjait nyakam köré fonta, nagyot dobbant a szívem. Hihetetlen érzés volt. Kicsit elszomorodtam mikor elvált tőlem, de annál jobban esett az hogy a szemembe nézett.
-Akkor ezt megbeszéltük!-mosolyogtam rá, majd karját átvetettem a nyakamon, s lassan bicegve elindultunk. Sokszor oldalra pillantottam rá, s néha észrevettem, hogy ő is figyel engem. Ezen el kellett mosolyodnom. Szegény már nagyon sántított, a fájdalom szinte az arcára volt írva. Egyik pillanatról a másikra gondoltam egy nagyot, mikor a mi utcánkba értünk.
-Ezt fogd meg!-nyújtottam neki oda saját táskáját, amit eddig én hoztam. Majd miután értetlen arccal elvette, táskástól, mindenestől a karomba kaptam és úgy mentünk végig az utcán. A szomszédok persze kikerekedett szemekkel bámultak, de ez engem nem érdekelt. Csak akkor tettem le, mikor a házunk elé értünk."