14.rész

"Miután kicsit lenyugodtam, kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, hogy egy ilyen dolgon vesztünk össze. Lehet hogy normálisan is meg tudtuk volna beszélni, de most mindketten feszültek voltunk. Ő a közelgő énekesi karrierje miatt, én pedig az utazás miatt. Sajnáltam hogy így kellett elválnunk, de nem tudtam visszamenni hozzá. Nem azért mert már nem érdekelt, hanem mert nem tudnék ezek után a szemeibe nézni. Jogosan volt felháborodva, én pedig úgy viselkedtem, mintha mindenről ő tehetne. Úgy éreztem magam mint aki egy rossz álomba csöppent, aminek nem happy end a vége. Nem akartam itt hagyni Jonghyunt, sem Koreát, de nem tehettem mást, muszáj volt mennem.
***
Már most annyira hiányzik, pedig még csak 2 nap telt el azóta, hogy nem láttam. Nem bírtam, muszáj volt írnom neki valamit.
'Sajnálom amiért úgy kiabáltam veled. Remélem azért még látjuk egymást valamikor. Sok szerencsét a karrieredhez...<3'-nem tudom hogy jól döntöttem-e hogy azt a szívecskét a mondat végére írtam. Lehet hogy már nem is érdekli az üzenetem. Sóhajtva egy nagyot, hátradöntöttem a fejemet és abbahagytam a gondolkodást. Csak szomorúan bámultam ki a kocsiablakon, és az elsuhanó fákat figyeltem. Pár perc múlva meghallottam egy ismerős dallamot. Azonnal eszembe jutott Jonghyun, ahogy ezt a számot énekli a karaoke-szobában. Lehunytam szemeimet majd halkan dúdolni kezdtem. Sajnos nem tudtam végighallgatni a zenét, mert leparkoltunk az autóval. Szemeim azonnal kipattantak és gyorsan körülnéztem. A reptéren voltunk. Kelletlenül kiszálltam az autóból, majd a csomagjaimmal együtt elindultam az épület felé. Az eddigi kis nyugis életem teljesen felfordult."

"Üresek voltak nélküle az órák. Hiába próbáltam a dalszövegekre koncentrálni amiket énekelgettem, nem tudtam figyelni. Minden más volt néküle. Pont olyan fontossá vált nekem mióta megismertem, mint a légzés; nem tudtam nélküle élni. Két nappal később szörnyű érzés fogott el. Tudtam, hogy elutazik és ez nyugtalanná tett. Vajon hová utazik? Tetszeni fog ott neki? Nem lesz baja? Milliónyi más-más kérdés, de mind csak róla szóltak, és az volt a legrosszabb, hogy egyikre sem kaphattam választ. Elutazása napján sms-t kaptam tőle. Hihetetlen iramban dobogott a szívem mikor elolvastam. A bocsánatkérése felesleges volt. Nem ő volt a hibás, hanem csakis én és ezt tudatni is akartam vele. De az sms vége meglepett. Azt hittem hogy utál, amiért olyan bunkón viselkedtem. De az apró kis szívecske a szöveg végén jóleső érzéssel töltött el. Magamban már meg is fogalmaztam a választ, majd be is pötyögtem a telefonba: "Nem kell bocsánatot kérned, hisz én voltam a hibás. Nagyon sajnálom, hogy így kellett elválnunk. Ígérd meg, hogy nagyon vigyázol majd magadra külföldön! Sok sikert kívánok az életedhez! Szeretlek..." Az utolsó szót többször is kitöröltem majd újra beírtam, végül úgy küldtem el, hogy ott volt. Csak az igazat írtam le. Még mindig szerettem és ezen nem tudtam változtatni. Miután elküldtem az üzenetet, a telefont ledobtam az íróasztalomra a szobámban, majd lementem a nappaliba Dido-hoz és anyához. Ez volt az utolsó napom, amit velük tölthetek itthon végig. Mert holnap kezdődik számomra is a nagybetűs élet."

"~Sok sikert kívánok az életedhez! Szeretlek...~ Ezt a mondatot többször is elolvastam. Nyugtalanná tett hogy lehet hogy több évig tényleg nem láthatom őt. Körbenéztem a gépen. Szerencsére nem csak én voltam az egyetlen ember, aki abba az amerikai iskolába fog járni. Örültem hogy nem leszek egyedül, de most mégis olyan magányosnak éreztem magam. Felszálláskor sírhatnékom támadt hogy itt hagyom Koreát, és vele együtt Jonghyunt is.
***
Arra keltem hogy egy ismeretlen nő óvatosan felébreszt.
-Hamarosan leszállunk, kérem kapcsolja be a biztonság övét.-kért meg illedelmesen mire bólintottam egyet. Nem akartam elhinni hogy máris megérkeztünk. Fél óra múlva leszálltunk. Egy ismeretlen ország, ismeretlen emberekkel, más nyelvvel. Nehéz lesz megszoknom. Kíváncsi lettem hogy mi lehet most vele, de nem akartam neki írni. Nem akartam zavarni, szerettem volna hogy csak az éneklésre koncentráljon. Sóhajtottam egyet, majd elindultam a csomagjaimért.
-Hiányzik.-suttogtam tudatomon kívül.
-Kicsoda?-lépett mellém mosolyogva egy lány, gondolom ő is velem egy iskolába fog járni. Legyintettem egyet kezemmel majd megráztam a fejemet. Ha akartam volna sem tudtam volna most róla beszélni."

"Másnap reggel nagyon korán keltem fel. Még éppen hogy csak hajnalodott, mikor felpattantak szemhéjaim. Pulzusom kissé megugrott az izgalomtól mikor rájöttem, hogy ma hova is fogok menni. Először is szép módszeresen kiválasztottam, hogy milyen ruhát vegyek fel, majd fel is öltöztem. Nem volt flancos az öltözék, inkább mondható hétköznapinak. A szobámmal most nem törődtem, pont olyan kupisan hagytam, ahogy este volt. Eszembe jutott SoHee. Mióta őt megismertem, mindig rendet raktam reggel, s most furcsa volt hogy rendetlenül hagytam. Magamnak kellett reggelit csinálnom, ugyanis anyám még aludt, Didoval együtt. Csak egy tál müzlit csámcsogtam el, többet már nem bírtam volna enni. SoHee járt a gondolataimban. Gondoltam rá hogy felhívom őt, de az időeltérés rengeteg volt, így nem zavartam. Meg aztán mit mondhatnék neki. Csak elszomorítanám, ha megmondanám neki, hogy mennyire hiányzik. A mosogatóba tettem a müzlistálam, majd az előtérbe mentem cipőt és kabátot venni. Miután ez megvolt, felkaptam a kocsikulcsom és kiléptem a házból. Hűvös volt kint, s a szürke nagy felhőkből megállapítottam, hogy ma valószínűleg esni fog a hó. Nem tévedtem. Mire odaértem a kiadóhoz már nagy pelyhekben havazott, s a hideg levegőnek köszönhetően nem olvadt el. Vajon SoHee-nél is esik a hó? Bár tudnám! A recepciós eligazítása alapján könnyedén megtaláltam a termet, ahova mennem kellett, a harmadik emeleten. De nem én voltam az első megérkező. Egy másik srác már bent ácsorgott és tekintetével körbejárta a terem falait, majd észrevett engem is. Barátságos mosoly terült el az arcán.
-Szia! Téged is felvettek?-kérdezte továbbra is mosolyogva. Bólintottam, majd beljebb léptem."

"Kilépve az épületből megcsapott a hideg levegő. Fáradtan követtem a kis csapatot-vagyis az új osztályomat- egy ránk várakozó kisbuszig. Felszálltunk, majd helyet foglaltunk. Egy nő a sor elején felállt majd beszélni kezdett. Illedelmesen bemutatkozott majd létszámellenőrzést tartott. Figyelni kezdtem, de nem az én nevemre kaptam fel a fejemet. Az előttem ülő fiút is Jonghyunnak hívták. Nyeltem egy nagyot, majd mikor én következtem csak feltettem egyik kezemet jelezve, hogy itt vagyok. A busz lassan elindult, közben a nő tovább folytatta mondandóját. Próbáltam rá figyelni, de csak Jonghyunon járt az eszem. Mi lehet most vele? Gondolataimból az autó erős fékezése ébresztett fel. Fejem az ablaküvegnek koccant, mire morogva a homlokomhoz kaptam. Hallottam a többiek panaszkodását, tehát nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen. Kicsit ideges lettem, de mégis mosolygásra késztetett hogy így indul az első napom Amerikában. Az utazás kifárasztott, így hamar elnyomott az álom. Nem aludhattam sokat, de mikor újra kinyitottam a szememet már hullott a hó. Nem sokkal később leparkoltunk egy kollégium-szerű épület előtt.
***
Hiába telt el már majdnem egy hét, még mindig nem tudtam megszokni az itteni szokásokat. Pár nappal ezelőtt elkaptam valami betegséget, ami eléggé padlóra küldött. Sem fizikailag, sem lelkileg nem éreztem jól magam. Sóhajtva dobtam ki már vagy a századik elhasznált zsepimet. Gyorsan a telefonomhoz nyúltam majd tárcsázni kezdtem az egyik számot. Aggódni kezdtem hogy nem veszi majd fel, de az teljesen kiment a fejemből hogy a telefonszámom rejtve van. Pár másodperc múlva szívem nagyot dobbant amint újra meghallottam hangját.
-Igen?-kérdezte kíváncsian. Hangjából tudtam, hogy nem ismert fel.
-Bling bling...-mosolyodtam el, majd idegesen alsó ajkamba haraptam."

"Hamar összebarátkoztunk a többi taggal. Velem együtt mindössze öten voltunk. Alig tudtam elhinni, hogy egy ilyen neves kiadónál lehetek gyakornok, ráadásul pár év múlva igazi bandaként léphetek színpadra a többiekkel. A sok gyakorlás nap mint nap eléggé kifárasztott, így esténként mindig fáradtan dőltem be az ágyamba. De ahogy eltelt egy hét, már teljesen megszoktam a dolgot, s a hét utolsó estéjét sikerült megúsznom izomláz nélkül. Épp lent ültem a nappaliban és Didoval vakultuk a tévét, mikor megcsörrent a telefonom az előszobában. Dido már vidáman ugrott is, hogy felvegye.
-Á-á!-kaptam el, majd visszaültettem a kanapéra.-Te itt maradsz öcsipók!-vigyorogtam rá, majd kimentem és felvettem a telefont.
-Igen?-szóltam bele, mivel rejtett szám volt.
-Bling bling...-hallottam a számomra oly ismerős hangot. Szívdobogásom felerősödött, s attól kezdtem el félni hogy ezt SoHee is meghallja telefonon keresztül. Először nem tudtam mit mondani, alig mertem megszólalni. Végül kimondtam azt a mondatot, ami már nagyon rég nyomta szívemet.
-Hiányzol! Annyira nagyon hiányzol!"