17.rész

"Már csak fél év és újra hazautazhatok. Nagyon bántam hogy így viselkedtem Jonghyunnal, de mivel többet már nem keresett szinte biztos voltam benne hogy dühös rám, vagy csak a barátnőjével van. Az iskola elég kemény, alig volt valami szabadidőm, a tanulás teljesen lefoglalt. 1 hét múlva írok egy vizsgát, de még mindig nem éreztem magam teljesen felkészültnek. Teljesen a dolgozatokra koncentráltam, így meglepett mikor kaptam egy levelet egy ismeretlen feladótól. Érdeklődve és kíváncsian bontottam ki.
"Drága SoHee..."-olvastam az első sort. Azonnal felismertem az írását, mire pulzusom az egekbe szökött. Nagy nehezen végigolvastam a sorokat, majd megszédülve kaptam fejemhez.
-Minden rendben?-lépett mellém aggódva osztálytársam, de képtelen voltam neki válaszolni. Csak az járt a fejemben, hogy hogy lehettem ilyen vak hogy ezt félreértem. És persze nem gondoltam bele hogy lehet hogy az a lány csak a rokona, féltékenységből azonnal azt mondtam neki hogy van valakim. Most hatalmasat csalódhatott bennem. Lassan elbicegtem az ágyamig, majd leültem. Ki voltam merülve és ez a levél most feltette az i-re a pontot. Nem tudtam mit válaszolhatnék neki, nagyon szégyelltem magam. Végül úgy döntöttem, hogy kivárom ezt a pár hónapot, és majd személyesen beszélek vele.
*
Nagyon boldog voltam, mert 2 héttel hamarabb hazaengedtek minket. Ráadásul a vizsgáim is jól sikerültek. Már csak pár óra volt hátra a gépem indulásáig. Izgatottan ültem a reptéren, csak Jonghyun járt az eszemben. Vajon mit fog szólni hogy hamarabb hazaérek? Egyáltalán ha még kíváncsi rám, fel fog ismerni? Mert külsőm kicsit megváltozott. Sötétbarna hajam kicsit megnőtt és vörösre lett festve az egyik színdarabban való szereplésem miatt. Már kezdtem megszokni az amerikai életet, de örülök hogy újra hazamehetek. Csak telne már el az a pár óra és lennék végre otthon."

"Sokat vártam, de nem jött semmi válasz. Kezdtem úgy érezni, hogy talán el sem olvasta a levelet. Jobb lett volna, ha lemondok róla, de nem bírtam megtenni. Még mindig bíztam benne hogy talán lehet köztünk valami, s sóvárogva vártam, hogy hazaérjen. Két héttel az egy év letelte előtt már nem bírtam tovább, fel kellett hívnom. De nem vette fel. Ezután az iskolát hívtam fel. A titkárnő aki felvette a telefont elmondta, hogy az a diák akit keresek már úton van Korea felé. Megkérdeztem tőle, hogy melyik géppel fog indulni s miután ezt elmondta, megköszöntem segítségét és elbúcsúztam. Amilyen gyorsan csak tudtam, utánanéztem a repülőgép érkezési idejének. Még volt egy óra hosszám, ami elég lesz ahhoz, hogy a reptérre érhessek. Nem túlzottan érdekelt, hogy hogyan is nézek ki, csak kabátot és cipőt húztam, majd rögtön kocsiba ültem. Elébe kellett mennem a dolognak, tudnom kellett, hogy szeret-e még. Amilyen tempóban vezettem, tíz perccel előbb odaértem a reptérre. A váróban ácsorogtam a többi várakozó emberrel együtt. Idegesen pillantgattam körbe-körbe, tekintetemmel őt keresve"

"Képtelen voltam elaludni, bár kissé fáradt voltam és az utazási idő is elég hosszú. Végül a maradék pár órában sikerült valamennyit pihennem. Mikor felébresztettek hogy hamarosan leszállunk, szemeim gyorsan kipattantak, minden fáradtságom elszállt. Bekapcsoltam biztonsági övemet és kipillantottam az ablakon. Utoljára 1 éve láttam ezt a helyet. Végre újra Koreában lehetek. Nagy levegőt véve dőltem hátra és próbáltam magam lenyugtatni. Amint földet ért a gépünk, osztálytársam biztató mosollyal fordult felém, mire elvigyorodtam. Tudtam hogy ez a mosoly azt jelenti, hogy miután leszálltam azonnal keressem meg Jonghyunt és mondjak el neki mindent.
*
10 perce szálltunk le, már csomagom is a kezemben volt. Körbenéztem, majd elmosolyodtam. Hiába nem ismertem senkit, mégis jó volt újra koreaiakat látni.
-Gyere, induljunk.-szólt barátnőm, miközben felkapta vállára a táskáját. Rengeteg bőrönddel a kezünkben elindultunk a kijárat felé. Csendben lépkedtünk egymás mellett, de társam hirtelen megállt majd rám nézett. Érdeklődve pillantottam rá.
-Tudod, most nagyon irigyellek!-húzódott mosolyra a szája.
-Miért?-néztem rá értetlenül, mire csak felkuncogott és fejével a hátam mögé bökött. Lassan, érdeklődve megfordultam. Pulzusom a magasba szökött, gyomrom megremegett. 1 év után újra láthatom őt.
-Menj már.-lökött meg barátnőm, mire lassan elindultam. Jonghyun még nem vett észre, nekem háttal állt, de amint meghallotta hogy valaki közeledik felé hátra kapta tekintetét. Szemmel láthatóan megváltozott. Sokkal izmosabb lett és haja vége szőke színt kapott. Mikor már csak pár lépés választott el tőle, táskáimat a földre dobtam és szó szerint nyakába ugrottam. Nem mondtam semmit csak szorosan átöleltem. Könnyes szemekkel rá néztem, majd két kezem közé fogtam arcát.
-Nagyon hiányoztál! És sajnálom!-suttogtam majd lassan megcsókoltam."

"Amint megpillantottam őt, szinte megállt körülöttem a világ. Pár másodpercig tétováztam, hogy én lépjek-e felé, de teljesen felesleges volt. Pulzusom az egekig emelkedett, ahogy egy év után végre a karomba zárhattam. Mindent elfelejtettem-, a veszekedéseinket, a buta érzéseket és hogy nem hittem benne, hogy lehet még az életemben ilyen pillanat. Hűs tenyerei az arcomra simultak, s a szemembe nézett. Szinte meg sem hallottam amit mondott, hosszan megcsókoltuk egymást. Nem érdekelt hogy hányan vannak ott, hogy hányan bámulnak rosszallóan minket, most csakis ő létezett számomra.
-Többet itt ne hagyj! Érted?!-töröltem le mosolyogva arcáról a könnyeit, miközben a sajátjaimmal küszködtem. Magamhoz szorítottam és megcsókoltam a homlokát. Így álltunk ölelkezve jó néhány percig, aztán eltávolodtunk egymástól.
-Menjünk!-mosolyogtam rá, majd felkapkodtam csomagjait a földről és együtt elindultunk a kijárat felé."