3. rész

"Fáradtan, de boldogan lépkedtem a park felé. Bokáim már fájtak a folyamatos gyors tempó miatt, amit a kutyám diktált. Ahogy beértünk a várost és a parkot elválasztó kapun, mintha egy másik világba csöppentem volna. Olyan nyugodt és csendes volt minden. Pont erre volt most szükségem, hogy teljesen átgondoljam érzéseimet. Már ha rá gondolok az is elég, hogy lábaim teljesen elgyengüljenek, vagy gyomrom megremegjen. A közelben megláttam egy játszóteret. Gondoltam bemegyek egy kicsit, úgyis mostanában eléggé túlhajszoltam magam. Ahogy közeledtem a bejárat felé, megcsörrent a telefonom. Gyorsan előkaptam a zsebemből, és még mielőtt felvettem volna, gyorsan a képernyőre pillantottam. Apa volt az. Számat elhúzva emeltem fülemhez a készüléket. Tudtam hogy nem szereti, ha nem talál otthon. 
-Kislányom hamarabb értem haza, és szeretném ha segítenél!-hadarta el, majd letette. Még ellenkezni se tudtam. Szomorúan sóhajtottam, hiszen tudtam hogy vége volt a szabadidőmnek. Aprót füttyentettem Nanának, aki füleit hegyezve felém fordult. 
-Gyere, mennünk kell!-mosolyogtam rá szomorkásan, majd elindultam hazafelé."

"Utáltam, hogy egyetlen játszótér sem volt a közelünkben, ahová levihettem volna az öcsémet játszani. Legalább öt utcányira volt tőlünk a legközelebbi, odafelé sétáltunk. Dido marha türelmetlen volt, de ezt meg is értettem. Én is pont ilyen türelmetlen voltam, hogy holnap újra láthatom őt. Talán ezért képzeltem be azt, hogy ott van a játszótértől nem messze, a sarkon áll. Hirtelen megálltam. Várjunk csak! Jól megnéztem magamnak a kutyát sétáltató lányt és ledöbbentem. Tényleg ő volt. Öcsémmel együtt rohanni kezdtem felé.
-Hé!-kiáltottam utána."

"Egész úton míg hazafelé tartottam, az az érzésem volt, hogy ott van a közelemben. Ha találkoztam volna vele, akkor sem állhattam volna meg, mert sietnem kellett haza. Bevezettem a kutyát a kapun, majd besiettem a házba. Folyamatosan csak rá gondoltam, hiába beszéltek hozzám, hiába próbáltam elterelni a gondolataimat, nem sikerült. Az ágyba is úgy feküdtem le, hogy alig bírtam kivárni a másnap reggelt. Valahogy csak elnyomott az álom, de reggel ahogy meghallottam az ébresztőórát, azonnal felpattantam és most az egyszer vártam hogy iskolába menjek. Annyira izgultam hogy újra láthassam őt, hogy még étvágyam se volt. Még egyszer utoljára belenéztem a tükörbe, megigazítottam a hajamat, majd gyors léptekkel elindultam a buszmegálló felé."

"Szomorúan érintett, hogy nem vett észre, de nem hibáztattam érte. Bizonyára nagyon sietett haza. Miután az öcsém kellőképpen lefárasztotta magát a mászókán, a hintán és a homokozóban, mi is hazafelé vettük az irányt. Hamar hazaértünk, már anya is otthon volt. Megköszönte, hogy levittem Dido-t a játszótérre és finom vacsorával jutalmazott érte. Hamar megettem és felvonultam a szobámba, hogy forró fürdőt vegyek. Valahogy a tanulás most nem érdekelt, így a nappaliból felhozott táskám csak odavágtam az ágyam mellé, összeszedtem a cuccaim és rohantam zuhanyozni. Egyre csak az zakatolt az agyamban, hogy holnap végre újra láthatom, újra belenézhetek azokba a szép szemekbe. De a legjobban talán abban reménykedtem, hogy egyszer ő is viszonozni fogja gyengéd érzéseimet. Éjjel könnyedén elaludtam, de annál nehezebb volt felkelni. Így alig maradt időm hogy elérjem a buszt, de valahogy mégis csak sikerült."

"Vidáman tartottam a buszmegálló felé, és alig vártam a pillanatot, hogy újra találkozhassunk. Ahogy egyre közeledtem, szívem annál hevesebben dobogott. Végül besétáltam a megállóba, de akárhogy nézelődtem, sehol sem találtam meg őt. Szomorúan ültem le a padra. Végigfutott agyamon az a gondolat, hogy nem is gondolta komolyan. Tenyerembe temettem arcomat és nagyot sóhajtottam.-Hogy lehettem ennyire hülye?-kérdeztem magamtól. Gondolataimat egy hangos fékező hang zavarta meg. Gyorsan felpattantam, és a buszhoz siettem. A biztonság kedvéért még egyszer körbenéztem, de ezzel csak még jobban elszomorodtam. Csalódottan ültem le az egyik ablak melletti ülésre. Észrevettem, hogy tegnap is ugyan itt ültem.-Micsoda véletlen.-mosolyodtam el, majd próbáltam elterelni a gondolataimat. A sofőr már éppen indult volna, mikor hirtelen újra kinyitotta az ajtót. Nem hittem a szememnek, mikor megpillantottam őt. Beletúrt kócos hajába, majd köszönetképp csak biccentett neki egyet. Annyira aranyos volt, hogy már akaratlanul is elmosolyodtam rajta. Kíváncsian vártam, hogy mikor vesz észre."

"Kétségbeesetten kerestem őt a tekintetemmel, miután a sofőr nagy kegyesen kinyitotta nekem az ajtót és felszálltam a buszra. Lihegve eligazgattam szélfútta hajam, közben a félig üres buszt pásztázva. Aztán megláttam. Szokásos 24 karátos mosolyommal indultam el oda, ahol tegnap is ült.
-Szia!-köszöntem neki jókedvűen és leültem a mellette lévő üres ülésre. Táskámat lekaptam a vállamról, se letettem a lábamhoz. Nem tudtam, hogy mivel kezdhetném meg a beszélgetést."

"-Szia!-köszönt nekem vidáman, majd hatalmas mosollyal lehuppant mellém. Kicsit kapkodva vette a levegőt, biztosan futott. Lerakta lábai mellé a táskáját, majd felegyenesedett, de nem szólt semmit. A baj az volt, hogy én sem tudtam mit mondani neki. Kezdeményezésben sosem voltam jó. Elmosolyodtam, majd egy pillanatra ránéztem. Olyan mintha most még jobban nézne ki. Úgy éreztem hogy érzelmeim kezdenek egyre erősödni, akárhányszor csak rá néztem.
-Már azt hittem nem is jössz!-szólaltam meg szerényen, de halványan mosolyogtam. Felém kapta fejét, majd ő is elmosolyodott. Gyomrom megremegett, amitől kicsit összezavarodtam. Megköszörültem a torkomat és próbáltam természetesen viselkedni, de ha már a mosolyától is elolvadok, nem tudom mi lesz később."

"Nagyon feltűnően zavarban volt szegény, de úgy éreztem én vagyok a ludas a dologban. Muszáj volt rá mosolyognom, mert be kell hogy valljam, élveztem azt hogy ezt az érzést én váltom ki belőle. Viszont tagadni sem tagadhatom, hogy ő ugyanezt váltja ki belőlem, a piruláson kívül. Most hogy mellette ülhetek, még hevesebben ver a szívem és ez egyáltalán nem a futástól van. Futó pillantást vetek szépséges arcára, ami még ragyogóbb lett tegnap óta. Végül ő szólal meg elsőnek.
-Elaludtam.-válaszoltam mosolyogva.-Meg hát az öcsém nagyon nyűgös reggelente, és segítenem kellett megnyugtatni. 
Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy mit mondhatnék még és agyam egyre csak azon jár, hogy lépnem kell.
-Láttalak tegnap a játszótéren..."

"Szavai megleptek. Tehát mégiscsak jól éreztem hogy ott van a közelemben? Magamban szitkozódtam, hogy apám felhívott telefonon. Miért pont akkor? Egy kicsit dühös voltam, talán magamra is, amiért nem fordultam meg.
-Tényleg?-nyögtem ki meglepetten, kikerekedett szemekkel.-Én nem láttalak..-halkultam el, magam elé bambulva. Gyorsan kipillantottam az ablakon. Ismét jött az a hatalmas kanyar, ahol tegnap rám borult. Az emlék hatására elpirultam és lesütöttem tekintetem. Belekapaszkodtam az előttem lévő ülésbe és míg tartott a kanyar próbáltam magam tartani. De muszáj volt megtennem. Kicsit lazítottam kezeim szorításán, mire vállam azonnal az övének simult. Nem látta, de teljes testemet kirázta a hideg. Túlságosan is feltűnő volt a csend, és még én sem fejeztem be mondandómat, így folytattam.
-Miért nem kiabáltál utánam?-néztem rá érdeklődő tekintettel. Remélem nem vette észre, hogy a kanyarnál direkt közeledek felé."

"Persze ő tegnap nem vett észre, de egy csöppet rosszul esett, hogy kiáltásomra sem fordult meg. Nem baj, végül is ez a második napja csak, hogy ismerjük egymást.  A kanyarról ahol épp elhaladt a busz, eszembe jutott a fékezés és a "csókunk". Végigfutott rajtam a hideg az emléktől, plusz attól, hogy vállamhoz ért övével. Jól esett közelsége, s suttyomban kicsit én is felé dőltem. Ekkor vettem észre kipirult arcát. Annyira szép volt és édes, hogy már-már belesajdult a szívem, hogy nem az én ölemben ül most. Kérdésére egyszerű lenne a válasz, de nem akarom, hogy magát hibáztassa amiért nem hallotta meg tegnap kiáltásom.
-Nem akartalak zavarni, mivel észrevettem hogy nagyon sietsz valahová.-füllentettem mosolyogva.-Apropó....nagyon édes a kutyád!-jegyzem meg, majd még hozzáteszem-De te még aranyosabb vagy..."

"De te még aranyosabb vagy!-mondta, mire biztos voltam benne hogy elpirultam. Alsó ajkamba haraptam, majd elmosolyodtam. Nagyon jól esett bókja, de nem tudtam mit felelni rá. Zavartan felnevettem majd óvatosan rá pillantottam.
-Köszönöm!-mondtam halkan mosolyogva. Gondolkodtam azon hogy mit kéne mondanom, de végül egy szót sem szóltam. Egy kicsit zavart a rövid ideig tartó csend, de mégsem mondhattam neki, hogy 'Te is nagyon aranyos vagy!'. Sóhajtottam egyet, de nem mertem rá pillantani."

"Kétségtelen, hogy nagyon is tetszett a látvány amit bókom elért nála. Mindennél többet ért, hogy láthatom elpirulni, hisz így tudhatom milyen hatással vagyok rá. Súlyos volt a csend ami ránk telepedett, és úgy tűnt, az én feladatom lesz ezt megtörni. Nem akartam nyomulósnak tűnni, ezért lenyeltem újabb bókjaimat. 
-Milyen óráid lesznek ma?-tettem fel egy kis lényegtelen kérdést."

"Terelte a témát. Biztos észrevette hogy zavarban vagyok, ezért tette fel ezt a kérdést. Gyorsan elsoroltam a mai óráimat és végre ránéztem. Alig fejeztem be előző mondatomat, máris feltettem egy kérdést.
-A délivel jössz?-húztam fel kérdőn az egyik szemöldökömet, és reménykedve vártam, hogy 'igen'-nel válaszoljon. Szeretek a közelében lenni. Valahogy elfeledteti velem a gondjaimat. Órákig tudnék csak úgy a közelében lenni. Ilyenkor sajnálom, hogy nem vele járok egy osztályba. Pislogtam egy aprót és vártam hogy válaszoljon."

"Arca eredeti színe visszatért, ezt egy kicsit sajnáltam is. De legalább nem volt zavarban, ez volt a lényeg. Kérdésén el kellett gondolkodnom. Gyorsan végigszámoltam magamban, hány órám lesz. Akárhogy is számoltam, nem érem el a délit. Most mit mondjak? Ahogy arra a reménykedő arcra néztem, nem volt szívem elmondani az igazságot. Magabiztosságot színlelve elmosolyodtam.
-Hát persze, hogy azzal jövök!-feleltem, s karomat finoman vállára emeltem, mintha átölelném.-Nem hagyhatlak egyedül."

"Láttam arcán hogy elgondolkodik. Nagyon reméltem hogy azzal a busszal jön. Rám nézett, majd magabiztosan bejelentette, hogy velem jön haza. Nyeltem egy nagyot, mikor karjával átkarolta vállaimat. Gyomrom megremegett mikor ezt mondta:
-Nem hagyhatlak egyedül.
Elmosolyodtam és egy kicsit közelebb húzódtam hozzá. Már az se zavart volna, hogyha észrevenné hogy közeledek felé. Így ültünk egy darabig, de hamarosan le kellett szállnunk a buszról. Csendben sétáltunk az iskoláig. Szomorúan álltam meg az osztálytermünk ajtaja előtt és rá néztem.
-Akkor majd találkozunk!-mosolyogtam rá kedvesen, de legbelül nagyon nem akartam tőle elszakadni."

"Éreztem, ahogy közelebb húzódik hozzám. Tagadni sem tudnám hogy ez mennyire megdobogtatta a szívem. Szomorú voltam hogy le kellett szállnunk a buszról, s még azt sem tudtam, hogy hogyan érhetem el a délit. Majd kitalálok valamit. Mikor elértünk terméig, s rám nézett, láttam hogy szomorú. Úgy döntöttem bátor leszek, hogy emlékezetes maradjon számára a búcsú. Finom csókot nyomtam ajkaira.
-Igen, majd a buszon.-mosolyogtam rá, majd lassan a saját termem felé indultam."